Amikor kicsi voltam, az anyám megbüntetett bármit is hibáztam, ha kiborítottam valamit, ha eltörtem egy tányért, ha összepiszkoltam a ruhámat – mindig meg voltam büntetve.
Sajnos olyan gyerek voltam, akivel ez a dolog mindig megtörtént. Egy napon elmentem anyámmal az egyik volt kolléganőjéhez, aki már nyugdíjas volt. Egy gyönyörű porcelánkészlete volt, mindig azt használta amikor vendégei jöttek. Teát főzött nekünk, én pedig miközben segítettem neki, eltörtem egy csészét a porcelánkészletből.
Anyám elkezdett kiabálni velem: “Nézd meg mit csináltál, nem hiszem el, hogy ilyen ügyetlen vagy…” Én sírtam, a félelemtől pedig remegett az ajkam. A kedves néni látta, hogy mennyire megijedtem, és a védelmemre kelt.
– Ne kiabálj arra a gyerekre, mi ilyen szörnyű? És ha te törted volna el a csészét, akkor most nekem is kiabálnom kellene rád?
Az anyám kellemetlenül érezte magát és nem mondott semmit. Az idős hölgy pedig folytatta:
– Nem ér annyit, hogy a gyerek sírjon, te pedig idegeskedj. Gondolkodj, ez egy hatszemélyes készlet volt és most öt személyes lett, amíg én élek háromnál több személy nem jön egyszerre hozzám, de ha mégis, akkor a megszokott csészékből fognak teát inni.
Mintha mi sem történt volna, az idős hölgy elővett egy új csészét, majd teát öntött bele, amikor pedig indulni készültünk becsomagolta a csésze nélkül maradt tányért és nekem adta.
Már nem emlékszem a hölgy nevére, de ez a lecke örökre megmaradt az anyám és az én emlékezetemben is.
A hölgy már nem él, de én még mindig őrzöm a tányért, amikor pedig a gyermekeim szemtelenek velem, akkor csak vetek egy pillantást a tányérra és már nem akarok kiabálni rájuk.
Címkék:
Hozzászólások