Ritkán engedi, hogy gyermekeivel fotózzák, de ezen kivételes alkalomból örömmel állt kisebbik fiával a fényképezőgép elé.
Gyakran látni mosolyogni, és nem úgy tűnik, mintha ez csupán színészi eszköz lenne nálad… A kisebbik fiad is végigmosolyogta a fotózást. Ez családi vonás nálatok?
Igen. Mindenki elég mosolygós itthon. Boldizsár tegnap gyakorolt is, és megmutatta nekünk, hogyan fog ma mosolyogni a képeken. Persze az komoly hatással volt rá, amikor mondtam, hogy új Duplo játékokat próbálhat ki. Egyébként a családi fotózásokon mindig kiugrál a képből. Végül azonban én is tanácsokat kaptam tőle, hogyan nézzek majd a képeken, hogy „jó legyen a szemem” rajtuk.
Számodra a gyermekeid fontosabbak voltak a karrierednél, hiszen az elsőnél, Lackónál a főiskolai tanulmányaidat szünetletted, a második fiadnál, Boldizsárnál és a lányodnál, Borinál pedig a Nemzeti Színház színpadát hagytad el egy időre a gyermeknevelés miatt. Ez magától értetődő volt?
Igen, persze. Lackó születésekor kiszálltam egy félévre a tanulásból, majd ott folytathattam, ahol a többiek – ezért hálás is vagyok az osztályfőnökömnek, aki nagyon rendes volt, és engedte ezt. De egyébként eszembe sem jutott, hogy máshogy döntsek. Igaz, akkor még nem volt karrierem, mert a főiskolára jártam. Azonban 4 éve Boldizsárnál és most Bori érkezésekor sem volt kérdés, hogy abbahagyom a munkát. Azt gondolom, a munkában nem tud az ember lemaradni semmiről, vagyis amiről lemarad, az nem számít. Fontosabbak lesznek azok a pillanatok, amiket a gyerekeiddel tölthetsz.
Valószínűleg én kicsit el is vagyok „kényeztetve”, mert mindig volt munkám, jó színházban, jó szerepekkel. Tehát a szakmámban nem kellett sóvárognom soha semmi után; így nyugodtan mondhattam: most hagyjuk a munkát, jöjjenek a gyerekek!
Bori lányod még nagyon kicsi, de a két fiú hasonlít egymásra?
Mindketten nagyon jókedvű gyerekek – és egyébként Bori is az. Lackó végig vigyorogta az egész gyerekkorát. Persze most kamaszként vannak „problémái”, de máskülönben jó kedélyű, nyitott gyerek. Boldizsár talán nem annyira az, mint a bátyja volt, kicsit zárkózottabb, de mosolyból nála sincs hiány.
Több mint egy évtized korkülönbség van a két fiú közöttük, és majdnem 4 év Boldizsár és Bori közt. Hogy érzed, mennyit változtál mint anya?
Majdnem tizennégy év van a fiúk köztük. A kistestvér érkezésénél úgy gondoltam, hogy mindenre emlékszem Laczkó csecsemő- és kisgyermekkorából. Aztán rá kellett jönnöm, hogy szinte semmire. Valahogy többet aggódtam, mint bő egy évtizeddel korábban. Azt hittem, ez nekem kicsit simábban megy majd, de nem így lett. Persze minden jól alakult, de sokkal több problémáról hallottam, több ijesztgetés jutott el hozzám, mint húszéves koromban. Akkor azt gondoltam semmi rossz nem történhet, most kicsit jobban odafigyeltem a külső tényezőkre.
És mennyit változtak a játékok?
Érdekes, de számomra olyan sok változást nem jelentett ez a több mint 10 éve. Legalábbis a fiaim játékait nézve. Nagy változást a saját gyerekkoromhoz képest látok. Egyébként a Lego már az én kislánykoromat is meghatározta. Igaz, nekem csak pár kisdobozos volt, és többnyire csak sóvárogtam azok utána, amiket a barátnőm Németországból kapott. Lego-zni mindkét fiam imád. Ahogy Boldizsárral telnek az évek, majdnem ugyanazokat kedveli, amikkel Lackó játszott. A könyveket hál’ istennek szintén nagyon szereti, valamint a térképet bújni, hogy melyik állat hol él.
Sokat olvasol neki?
Amikor anno elkezdtem szinkronizálni, kicsit gyatrán ment ez a munka. A szinkronrendező kérdezte, hogy mennyi mesét olvasok a gyereknek. Mondtam, hogy olvasok, de nem minden este, mert akkor színházban játszottam, ugye. Javasolta, olvassak minél többet, mert a hangos olvasás segít. Most amikor este mesét olvasok a gyerekeknek, néha eszembe jut, hogy ezzel jót teszek a szinkron technikámnak is. De több kapcsolat nincs a szakmám és a gyereknevelés között. Még a szerepjátékok közben is „csak” anya vagyok.
A kampánnyal kapcsolatos további részletekért kattints ide!
Hozzászólások