Régóta tartja magát az a feltevés, hogy a sebek szabadon hagyva könnyebben gyógyulnak, mint sebtapasz alatt. Pedig újabb kutatások alapján úgy tűnik, éppen az ellenkezője igaz: jobb, ha leragasztjuk. Legalábbis kezdetben...
Amikor a testünkön egy seb keletkezik, a szervezet azonnal elkezdi a regenerálást: a vér megalvad, így eláll a vérzés, a seb pedig váladékot bocsát ki, vagyis nedvedzik. Ez a váladék teszi lehetővé a seb ellátását és anyagcseréjét. Ám tápanyagokon és antitesteken kívül sajnos nemkívánatos baktériumokat is beengedhet a szervezetbe.
Ha nem ragasztjuk le a sebet, akkor annak felülete gyorsan kiszárad, miközben alatta még lehet váladék, amely nem tud kifolyni. Ez megakasztja a gyógyulás folyamatát és az anyagcserét is. A száraz réteg alatt aztán képződhet egy újabb réteg tele baktériummal, szennyeződéssel és elhalt szövettel - s mindezek így már nem tudnak távozni.
Viszont ha leragasztjuk a sérülést, majd rendszeresen cseréljük a ragtapaszt, akkor azzal egyrészt tovább marad nedves a seb, másrészt a tapasszal együtt minden alkalommal azt a felső réteget is eltávolítjuk, amelyben az imént említett szennyeződések, baktériumok, illetve szövetmaradványok találhatók. Ezzel segítjük a szervezetet abban, hogy megszabaduljon attól, amire már nincs szüksége. Ha a seb már nem termel több váladékot, az azt jelzi, hogy a seb tiszta, és innentől kezdve a ragtapasz feleslegessé válik. Ezután már valóban a levegő segíti a seb mielőbbi teljes gyógyulását.
A lényeg összefoglalva:
amikor a vérzés megszűnik, a tisztítás és fertőtlenítés után tanácsos a sebet leragasztani. A tapasz nedvesen tartja a sebet, ezáltal támogatja a gyógyulást. Ha a sebből már nem jön több váladék, bátran mellőzhetjük a sebtapaszt, immár a levegő segíti inkább a további javulást.
Hozzászólások