Hatalmas kitolás az emberrel, hogy képtelen visszaemlékezni élete legfontosabb, bizonyos értelemben legkreatívabb szakaszára (soha többé nem szívunk magunkba annyi tudást, mint ekkor), az első két-három évre.
Ha fel tudnánk idézni csecsemőkori félelmeinket, rácsodálkozásainkat, szorongásainkat, örömeinket, ha képesek lennénk újra meg újra szűz szemmel nézni a világra, semmi gondot nem okozna számunkra a gyereknevelés, hiszen pontosan értenénk a csecsemők és a kisgyerekek érzelmi, indulati reakcióit, kitöréseit, igényeit, szükségleteit. Ha így lenne, tévedhetetlenül tudnánk, mikor mire van szükségük.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy a legtöbb felnőtt számára komoly gondot okoz a gyermeki látószög megértése, figyelembevétele, vagy akár csak puszta érzékelése is. Az elmúlt évszázadok során a gyerekkorra úgy tekintettek, mint a bárányhimlőre: kellemetlen, ezért a legjobb hamar túlesni rajta.
A jó gyerek ismérve az volt, hogy a lehető leghamarabb felnőtt. Nem beszélt feleslegesen, nem piszkította össze a ruháját, azt ette, amit kapott, ugrott az első szóra, és soha semmilyen körülmények között nem nyilvánította ki az akaratát. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy jól idomított kutya vagy egy kellően alázatos szolga.
A gyerek nem alattvaló, hanem partner
1900-ban jelent meg a svéd tanítónő, Ellen Key (1849–1926) forradalmi műve, A gyermek évszázada. Ezt tekintik a reformpedagógia első kiáltványának, amely új, egyenrangú viszonyt hirdetett felnőtt és gyerek között. Azóta tényleg sokat változott a szemléletünk. A demokratikus társadalmakban ma már kevesen gondolják, hogy a gyerek csupán állati ösztönökkel rendelkező félember, akit akár erőszakkal is a társadalom hasznos fogaskerekévé kell formálni.
Az évszázados beidegződésektől azonban nem könnyű megszabadulni. Ha intellektuálisan be is látjuk, hogy a gyerek nem alattvaló, hanem partner, nem megformálandó gyurma, hanem érzékeny növény, amelyet nekünk kell ellátnunk az élethez szükséges tápanyagokkal, zsigereinkben akkor is ott hordozzuk nagyanyáink, dédanyáink hiedelmeit és a hozzájuk kapcsolódó rossz reakciókat.
Jó esetben van valamilyen elképzelésünk arról, hogy milyen szülők szeretnénk lenni, amikor belevágunk életünk talán legnehezebb vállalkozásába. Aztán a gyerekkel töltött mindennapok egy sor olyan helyzetet teremtenek, amellyel nem tudunk eredeti elképzeléseink szerint megbirkózni. Nem józan belátásból, hanem zsigerből cselekszünk, akaratunk ellenére is a belénk égett szülői minták lépnek működésbe.
Az anyai ösztön nem megbízható szeretetforrás
Igenis fontos, hogy tájékozottak legyünk, ha már egy emberi lény gondozására adjuk a fejünket. E tekintetben szerencsés korban élünk, Freud és Ellen Key óta tonnányi szakirodalom született, amely a gyerek fejlődésével, illetve a hiteles, „elég jó” szülői magatartásformákkal foglalkozik.
Gyereknevelésről szóló könyvek kapcsán gyakran elhangzik az a népi bölcsesség, hogy márpedig az ilyesmit nem könyvből kell tanulni, az anyai ösztön majd mindent megold. Csakhogy az elmúlt évtizedek gyerekkor-történeti kutatásai éppen arra mutattak rá, hogy ez a bizonyos ösztön nemigen működik, vagy legalábbis könnyen felülírható az éppen aktuális társadalmi normáknak megfelelően.
Hogy csak egy példát említsek: Európában évszázadokon keresztül masszívan tartotta magát a bérdajkaság intézménye. Nemcsak a gazdag nők, a kevésbé tehetősek is odaadták pár napos csecsemőjüket egy vadidegennek, hogy aztán akár évekig felé se nézzenek. A csecsemők több mint fele belepusztult a ridegen tartásba, a szokás mégis érvényben maradt, minden anyai ösztönt meghazudtolva.
A hiszti az egészséges gyerek függetlenségi nyilatkozata
Ha egy hatévesről van szó, a dolog hátterében valószínűleg a szülő-gyerek kapcsolat hibás működése áll. Ha viszont egy két-három éves viselkedik így, akkor csupán a személyiségfejlődés egyik legjelentősebb állomására érkezett. A dackorszak nem a szülő ellen indított háború első felvonása, hanem az első lépés azon az úton, hogy gyerekünkből „egészséges önértékelésű, magabiztos felnőtt váljék, aki ki tudja nyilvánítani saját szándékát, és meg is tud küzdeni érte”.
Ha a gyerek függetlenségi nyilatkozatát hadüzenetnek tekintjük, és minden egyes megnyilvánulását erőszakkal letörjük, arra tanítjuk, hogy az akaratérvényesítés rizikós dolog, amit többnyire megtorlás követ. Nem nehéz elképzelni, milyen sors vár rá felnőttkorában családtagként, munkavállalóként, állampolgárként.
Ha megértjük a dackorszak jelentőségét, könnyebben elviseljük a nehézségeit. Ha sikerül felállítanunk a megfelelő szabályokat, azzal létrehozunk egy biztonságos teret, amelyen belül aztán a gyerekünk már kétévesen is hozhat önálló döntéseket. Legyünk empatikusak, értsük meg, mennyire fontos ez.
Vajon hogy viselkednénk mi, ha az életünk menetére semmilyen befolyással nem lennénk? Ha minden minket érintő kérdésben más döntene a fejünk felett? Ha egy lépést sem tehetnénk valaki más engedélye nélkül? Egy hároméves gyerek már millió dolgot szeretne tenni, amire az életkoránál fogva még képtelen. Ha segítünk neki, könnyebben viseli majd az elkerülhetetlen frusztrációt.
Címkék:
Hozzászólások