Gyerekkel a munkahelyen... De hát mit csináljak vele? Nem engedélyezett a távmunka, még speciális esetekben, vagy egy-két napra sem. Pedig minden anyaghoz hozzáférnék a rendszeren távoli eléréssel is. Most is egy laptop a munkaállomásom. Rémálom, amikor be kell hoznom a kicsit. Először is sokan nem nagyon rejtik véka alá a rosszallásukat. Rosszul esik, hogy a nőktől sem számíthatok megértésre. A gyerekesektől sem. Pedig tényleg csak végszükség esetén hozom be a gyereket. A férjem sem tud kivenni egy napot ilyen hirtelen.
A gyereknek is szenvedés itt lenni, nekem is az, ha itt van. De legalább dolgozhatok. Ha kitesznek, végem. Kell a pénz. Az az egy nyugtat, hogy láttam, az Európai Parlamentbe, de még az itthoni országházba is beviszik néha a képviselőnők a gyerekeiket, ha nem tudják másképp megoldani. Biztos ők is félnek, hogy visítani fog. Én a hisztitől tartok legjobban. Ha be kell vinnem a melóba a gyereket, megpróbálom megvesztegetni valami jutalommal. Attól még persze olyan, mint egy aknamezőn dolgozni. Jobb lenne otthonról. Vagy ha legalább nem annyi lenne az órabérem, mint a bébiszitteré. Azért a gyerek itt is elvan, ha megkapjuk a laptopot és mesét nézhet vagy színezhet, semmi gond. Hozok neki egy csomó játékot is, de félek, nehogy hülyeséget csináljon. Hangosan énekeljen, rohangáljon, vagy elvegye annak a mogorva fráternek a jegyzettömbjét, mint a múltkor.
Itt nálunk Juli az egyetlen, aki csókos, ő dolgozhat távmunkában. Más nem, nehogymár rendszer legyen belőle. Azért nem irigylem. Mondjuk az ő főnökük nagyon rugalmas. Julli hozhatja a kisbabát, összeszedi, amit kell, és aztán dolgozik, ahogy tud. Otthonról. A lényeg, hogy minden kész legyen határidőre. Irigylem is, meg nem is. Nekem jó a bejárás, de a betegségek ideje alatt azért jó lenne a távmunka is. A legjobb meg az lenne, ha ezeket a hülye nevelés nélküli munkanapokat elfelejtenék az óvodában, és nem néznének rám úgy, mint egy tömeggyilkosra, ha szólok, hogy vinném a gyereket a szombati munkanapokon. Merthogy akkor csak ügyelet van, és különben is alig igényli valaki. Nekem muszáj lenne, dehát mit gondolnak majd rólam?! Mindenki más megoldja valahogy. Csak nálunk nincs igény szerint ugrasztható nagymama?
A képen Licia Ronzulli európai parlamenti képviselő éppen szavazni próbál. Mivel másképp nem tudta megoldani, aznap be kellett vigye a kislányát a munkahelyére.
Kisgyerekes dolgozó anyák. Sokszor úgy érezzük, mi vagyunk a világ leginkább lenézett társasága. Anyának, munkaerőnek egyaránt kevesek vagyunk, csak a lesajnáló pillantások jutnak nekünk, pedig majd megszakadunk, hogy teljesítsünk. Hát csak nekünk van gyerekünk? A gyerektelen kollégák forgatják a szemüket. De hát ő kis voltak gyerekek, nekik is lesz egyszer családjuk, nem? Vagy már tényleg ennyire kevés gyerek születik Magyarországon, hogy elszoktunk a jelenlétüktől? Előbb-utóbb itthon is kitiltják vajon a gyerekeket a jobb éttermekből mint ahogy szegregálják a családokat egyes társaságok repülőgépein, mert elviselhetetlen terhet jelentenek a gyermektelen többség számára? Vagy csak a munka és az anyaság teljesen összeférhetetlen?
Magyarország állítólag gyerekbarát ország. A munkahelyeken ez többnyire nem érződik.
Ti mit választanátok? A családbarát munkahelyet, ami szinte második otthonként üzemel, beviheted a kutyád-macskád-gyereked, van pihenőszoba, fitneszterem és masszázsfotel, vagy pedig ragaszkodnátok ahhoz, hogy a munkahelyen a hatékony munkavégzés a cél, és ebben ne zavarjon meg senki és semmi? Szerintetek a gyerek, a család magánügy, egyéni hobbi? Van-e keresnivalója az ember gyerekének a felnőttek számára létrehozott terekben?
Forrás: Feminfo
Ajánljuk figyelmedbe következő bejegyzéseinket is:
Családbarát munkahelyek
Az ülő munka hátrányai
Miért jó nőnek lenni?
A női szerep rejtett veszélyei
A világ legbefolyásosabb női 2013-ban
Hozzászólások