Talán furcsán hangzik, de a félelem az idegenektől teljesen normális része a gyerekek fejlődésének: alapvetően csak azt jelzi, hogy elkezdtek mélyen kötődni azokhoz az emberekhez, akiket alaposabban ismernek - vagyis leginkább a szüleikhez, testvéreikhez, rokonaikhoz.
A korai életszakaszban tapasztalni lehet, hogy egyértelműen ezeket az ismerős embereket részesítik előnyben, ami azzal jár, hogy sírással, elbújással, jól érzékelhető félelemmel vagy passzívvá válással reagálhatnak mások jelenlétére. A reakciók kialakulhatnak fokozatosan vagy - legkorábban 7-10 hónapos kor táján, de inkább egyéves kor fölött - teljesen váratlanul is, és bár sok gyerekre jellemzőek, nem érintenek mindenkit.
Megeshet, hogy csak bizonyos fajta ismeretlen arcokra reagálnak így a gyerekek (például szakállas férfiakra, hangosan beszélő emberekre), de lehet, hogy a családtagokon kívül lényegében mindenki másra. A folyamat ráadásul még azoknál a babáknál is megfigyelhető, akik pár hónaposan bölcsibe kerülnek: ott is a megszokott gondozó társaságához ragaszkodnak, vagyis ha valamilyen okból új ember vigyáz rájuk, akkor ugyanezeket a reakciókat produkálhatják.
Nagyon jellemző, hogy az extrém kinézetű személyektől sírva fakad egy kicsi - a Mikulás tipikusan ilyen ijesztő arc lehet. (Csodálkozunk?)
A legtöbb gyereknél nagyjából két-, két és fél éves kor táján a tapasztalatok bővülésével magától elmúlik ez a félelem. De akkor sincs baj, ha némiképp tovább tart ennél. Ráadásul vannak egyszerű és természetes lépések, amelyekkel segíthetünk számukra könnyebbé tenni a folyamatot.
- Igyekezzünk lehetőséget teremteni a gyerekeknek, hogy minél több új emberrel találkozhassanak, amikor biztonságban érzik magukat.
- Ne erőltessük a közeledést, ha valakitől látványosan megijed a gyerek! Várjuk meg, míg megnyugszik, és akkor próbálkozzunk esetleg újra: például úgy, hogy bevonjuk az idegent is a játékba.
- Ne vegyük a gyerek félelmét félvállról, és ne szidjuk meg érte, hanem inkább legyünk türelmesek, és nyugtassuk meg.
- Mindig mondjuk neki, ha épp elmegyünk, és más ember gondjaira bízzuk, és jelezzük azt is hangsúlyosan, ha hazajöttünk, hogy össze tudja kötni a kettőt, és megbízzon bennünk, hogy nem tűnünk el örökre.
- Ha már idősebb, magyarázzuk el, hogy ki lesz az új ember, akit megismer (például új gondozó vagy bébiszitter), és nyugtassuk meg azzal is, hogy megmondjuk, hamarosan visszatérünk. Legyünk ott, amikor először találkozik az új emberrel!
- Ha idegenek társaságába megyünk, mutassunk a gyereknek pozitív példát: üdvözöljük mi is bizalommal, barátságosan az új arcokat, tartsunk fent szemkontaktust, beszéljünk természetes, nyugodt hangon, mert ebből tanulnak a legtöbbet.
Nyugtassuk meg a felnőtt személyt is, aki a heves reakciót kiváltotta a gyerekből, hogy nem az ő viselkedése vagy bármi egyéb "hibája" tehet róla, hanem egyszerűen csak épp ebben a fejlődési szakaszában jár a gyerek. De elsőként mindig a gyerek megnyugtatása legyen a cél: ne engedjük hosszan sírni, ha láthatóan megijedt valakitől. Ne keltsünk benne szégyenérzetet, hogy így reagált egy arcra.
Ha pedig jóval a második születésnapja után sem látszik csillapodni ez a félelem, akkor érdemes a gyerek önállóságát erősíteni, ami általában jó hatással van az idegenekkel alakuló kapcsolataira is. Ritkább esetben a félelem rendkívüli mértéket is ölthet, és megesik, hogy állandósuló szorongássá alakul: ebben az esetben ne habozzunk felkeresni egy szakembert.
Hozzászólások