Rábl Gabriella óvónőként, óvodavezető-helyettesként dolgozik egy Budapest környéki település egyik óvodájában és alaposan megírta a magáét az intézményes gyermeknevelés aktuális helyzetéről. Célja az, hogy minőségi, szakmai párbeszéd induljon arról a tarthatatlan helyzetről, ami mára kialakult az óvodákban.
"Mit is csinál egy óvónő?
Különféle játékokkal fejleszti a kisgyermekek különböző képességeit. Segíti a közösségbe való beilleszkedésüket. Segíti kezelni a konfliktusaikat, illetve elsajátítani és gyakorolni bizonyos konfliktuskezelési technikákat. Emellett beszedi a pénzt a szülőktől a gyermekek színházi előadásaira, kirándulásokra, a pénzről könyvelést vezet, és váltópénzt tart az óvodában, hogy vissza tudjon adni. Olykor adományként kifizeti a belépődíjakat a rászoruló gyermekeknek, mert fontos számára, hogy ők se maradjanak ki az élményből.
Megszervezi az óvodában a gyermekek fényképezését. Igyekszik elérni óvodásainál, hogy merjenek mosolyogni az ismeretlen bácsi jelenlétében, és kövessék kéréseit, amikor mindenféle különös testhelyzetben idegen tárgyakat a kezükbe adva igyekszik megörökíteni őket. Mindezeken túl begyűjti és könyveli, valamint az igazságosság és egyenlőség elve alapján kéri, szükség esetén óvatosan követeli a behozandó tisztasági csomagot, illetve a törvényesen nem szedhető, mégis elengedhetetlen csoportpénzt. Kockáztatva ezzel a saját hitelességét is, hiszen hogyan tud majd ezek után törvények, szabályok betartására hivatkozni?
Ezeken felül igyekszik olyan kapcsolatot ápolni a szülőkkel, hogy a szülők a gyermekek megunt játékait, vagy a munkahelyükön keletkező irathulladékot, mely még jó lesz firkapapírnak, szívesen hozzák be adományként az óvodába.
Ha van egy-két asztalos, festő, parkettcsiszoló apuka, akkor velük még az óvodavezető is igyekszik ápolni a kapcsolatot, hiszen nagy segítség, amikor a szülők lefestik, lecsiszolják, lelakkozzák, összeszerelik, és megjavítják akár az épület bizonyos részeit, akár a bútorokat vagy az udvari játékokat. Ugyanis a fenntartónak mindenre nem futja, és az állami normatíva sem képes mindezt fedezni.
Megvarrja otthon a csoportszobai függönyöket, és az asztalterítőket, amiken a gyermekek ebédelnek. (Vagy felkér egy-két szülőt a varrásra.) Összegyűjti, és otthonról behozza a jégkrémes pálcikákat, a gombokat, szalagokat, kis befőttes üvegeket, a kukoricacsuhét és a színes őszi faleveleket, a családi kiránduláson gyűjtött makkot, vadgesztenyét, a kiürült sajtos és joghurtos dobozokat, a feleslegessé váló vállfákat, és még ki tudja mi mindent, hogy legyen mihez nyúlnia, ha valamilyen kreatív tevékenységhez fog a gyermekekkel.
A hazavitelig ellátja azoknak a gyermekeknek a felügyeletét, akik az oviban betegszenek meg, vagy akiket lázasan, begyógyszerezve hoztak be a munkahelyüket féltő szüleik, és a gyógyszer hatása elmúlóban van. Egy esetleges lázgörcs vagy eszméletvesztés kapcsán szükséges intézkedés felelőssége is az óvónőt terheli.
Ezen felül betegséget diagnosztizál, telefonál a szülőnek és szükség esetén vitatkozik vele, hogy a gyermeket igenis el kell vinnie orvoshoz, mert a kiütése valószínűleg nem a diótól van, a szeme nem a belement szappantól piros, a hasmenése pedig nem a Mikulásra kapott csokoládé eredménye, hiszen rajta kívül van még másik öt gyermek a csoportban hasonló tünetekkel. Adott esetben a gyerekorvos ellenében is vitatkozik, aki azt javasolja ilyenkor a szülőnek, hogy ne üljön be a váróba a gyermekével, hiszen ott még betegebb lesz.
Az óvónő együttérzéssel meghallgatja annak a kisgyermeknek a panaszait, aki azzal indokolja rossz közérzetét, hogy „anyukám azt mondta, hogy ne mondjam meg, hogy fáj a fülem”, vagy aki elmeséli, hogy óvodába indulás előtt hányt, de nem maradhatott otthon. Segít orrot fújni, szükség esetén hányást takarít és közben vigasztal, bátorít. Gondoskodik az allergiás, speciálisan étkező gyermek ételéről akkor is, amikor a beszállító konyha feledékenységből ugyanazt a rakott krumplit küldi a tojásra érzékeny kisgyermeknek is, mint a többieknek. Majd délután elmagyarázza a szülőnek, hogy a kisgyermek aznap miért is ette azt, amit, és elnézést kér a konyha nevében is, megnyugtatva a szülőt, hogy legyen nyugodt, itt biztonságban tudhatja a gyermekét.
Szedi a Béres cseppet, a propoliszt, a C-vitamint, eszi a mézet, a fokhagymát, issza a gyógyteákat, hogy a vírusfertőzések idején is talpon tudjon maradni, és szedi a vérnyomáscsökkentő tablettákat, alkalomadtán a nyugtatókat, hogy egész évben helyt tudjon állni, mert mi van, ha ő is és a váltótársa is kiesnek a csoportból?
Ezen kívül rendszeresen gondozza a traumákat hordozó gyermekek lelkét. Például elmagyarázza annak, akinek szülei elváltak, hogy azért jönnek felváltva érte, mert mindketten fontosnak tartják azt az időt, amit vele tölthetnek. Igaz, hogy egymással már nem beszélnek, de „ez a felnőttek dolga, ne félj, téged ugyanannyira szeretnek”. Rendszeresen ad nevelési tanácsot a szülőknek is, akik vagy örömmel elfogadják, vagy égbekiáltó szemtelenségnek vélik, hogy az óvónő beleszól a magánéletükbe. A sokéves tapasztalat megléte általában nem érv.
Mindezeken túl elvégzi a sok, törvény által előírt, értelmes vagy értelmetlen adminisztrációs feladatot, naplót vezet mindenről, rendszeres időközökben írásban rögzíti a gyermekek fejlődésének értékelését. Tájékoztatja a szülőket gyermekük fejlődéséről, szülői értekezleteken, fogadóórákon, illetve spontán napi beszélgetések során. Napi kéréseknek igyekszik eleget tenni a harisnya levétele vagy föladása, a nagymamának átadandó lakáskulcs, a soron kívül hazavivő ismeretlen felnőtt, az új sapka, a gyermek által nem felhúzható cipő, az aktuálisan kedvenc alvós állat és egyéb témakörökben.
Rendszeresen átöltözteti száraz ruhába azokat a kisgyermekeket, akik bepisilnek vagy összevizezik magukat a fogmosásnál, esetleg megizzadnak az időjárásnak nem megfelelő kabátjukban az udvaron.
Átöltözteti akkor is, ha a gyermeknek épp nincs vagy sosincs váltóruhája. Ennek érdekében jó érzésű szülőktől, kisgyermekes ismerősöktől megfelelő méretű ruhadarabokat gyűjt be a csoportja számára, esetleg behozza a saját gyermeke kinőtt ruháit. Mivel a saját váltóruháról gondoskodni képtelen szülők ezek visszahozását sem tudják észben tartani, ezért a készletek rendszeres feltöltése az óvónő számára is rendszeres feladattá válik. A ruhák begyűjtését persze diszkréten teszi, hogy az adott kisgyermek, akinek sosincs semmije, ne érezze rosszul magát, hiszen ő nem tehet róla.
Az iskolai szünetek előtti időszakban konfrontálódik a szülőkkel annak érdekében, hogy a napi 8-10 órányi óvodai tartózkodástól fáradt kisgyermek minél több időt tölthessen otthon. Valamint igyekszik elmagyarázni, hogy a családi kapcsolatok érdekében fontos, hogy az újszülött testvér hazaérkezése idején egy-két hétig lehetőleg a nagy se jöjjön óvodába, még akkor sem, ha ez nem könnyű a szülőknek.
Általában igyekszik elmagyarázni, hogy a szülőségben nem az a lényeg, hogy könnyű legyen.
Különböző ünnepségeket szervez, például óvodai karácsonyt, farsangi bált, anyák napját, évzárót, jótékonysági bált, melyekre verseket, énekeket, a gyermek szerepének megfelelő szövegeket tanít be. A kisgyermekeket igyekszik meggyőzni arról, hogy mindez milyen jó lesz. Elkészíti az alkalomhoz illő díszleteket, begyűjti, megvarrja a jelmezeket, összevágja a zenét, majd egy személyben, mint rendező súgó és kellékes levezeti a próbákat, azután az előadást. Eközben elviseli, hogy a nézők a műsort filmre vegyék, abban a tudatban, hogy neki minden esetben az alsó fele fog látszani a körjátékoknál a filmen. Amikor a műsor közben azt tapasztalja az óvónő, hogy a nagyobbik testvér versmondása alatt a szülők az ölükben gügyögő kisebbet filmezik éppen, mert annyira édes, akkor mosolyával bátorítja a nagyobbat, hogy azért mondja csak a szövegét, hiszen olyan ügyes.
Az óvónő szervezi és levezeti ezeket a műsorokat jobb meggyőződése ellenére is, hiszen a szülők szeretik szerepelni látni csemetéjüket. Jobb meggyőződése ellenére, mert a szereplés nem a 3-6 éves életkor sajátossága. Erre a kisgyermeknek valójában nincs szüksége. Neki az állandóságra, a mindennapi rendszerességre van szüksége, mert ebből meríti biztonságérzetét. Az óvónő továbbá kellő időre felöltözteti, előkészíti, meguzsonnáztatja a kisgyermekeket, hogy részt tudjanak venni mindenféle délutáni foglalkozásokon: úszáson, nyelvórán, néptáncon, stb.
Miért is? Mert ezeket a délutáni foglalkozásokat igénylik a kisgyermekek ebben a korban? Nem. Jobb meggyőződésünk ellenére tesszük ezt is.
És jobb meggyőződésünk ellenére integrálunk olyan kisgyermeket is a csoportunkban, akinek egyébként csak kárára van az, hogy huszadmagával tölti a napjait. Jobb meggyőződésünk ellenére tudomásul vesszük azt a szakmailag teljesen abszurd gyakorlatot, hogy a gyermekek integrálhatóságát néhány személyes vizsgálati helyzetben döntik el a különböző szakértői bizottságok, ahelyett, hogy megnéznék a kisgyermeket a saját csoportközegében. Mintha nem tudnák, hogy az óvodában a beilleszkedés sikere nem a kognitív képességeken múlik, hanem a szociális magatartáson. Az oviban nem probléma, ha egy kisgyermek nagyon nehezen képes szövegeket kívülről megtanulni, ha a beszéde hibás, a gyerekek így is jól tudnak együtt játszani. De aki agresszív, akit zavar a lárma, a sok fény, hang, szag és érzelmi inger, és amikor idegileg elfárad, akkor üt, rúg, ordít, vagy elhajítja a széket, azzal nem lehet együtt játszani.
Az integrált kisgyermeknek ahhoz hasonló ez a helyzet, mintha egy felnőttnek a nap minden ébren töltött óráját egy zsúfolt diszkóban kellene eltöltenie. Azzal, hogy ilyen helyzetbe hozzuk a nagy létszámú közösségben történő nevelésre alkalmatlan kisgyermeket, csak ártunk neki. Ártunk a többieknek is, hiszen értékes időt veszünk el tőlük. Ártunk magunknak, mert lassan elveszítjük a szakmánk szeretetét. Senkinek sem jó, csak jobb meggyőződésünk ellenére alkalmazkodunk. 
Pedig a gyermekek érdeke az, amihez igazodnunk kellene. A többi megfelelési kényszerünk talán abból adódik, hogy a mi szakmánknak nincsenek határozottan kimondva és képviselve a kompetenciahatárai.
Ha elviszem a cipőmet egy cipészhez megjavíttatni, akkor a cipész megmondja, hogy mit tud vele csinálni és mit nem. Ha elmegyek fogorvoshoz, megmondja, hogy meg tudja-e menteni a lyukas fogamat, vagy nem. Az óvodában nem mondjuk el, hogy mi az, amit meg tudunk tenni, és mi az, amit nem, mert nincs rá hatáskörünk. Pedig ha otthon nem fontos a köszönés, akkor, bár az oviban elérjük majd, hogy a kisgyermek köszönjön, ez számára nem válik alapvető viselkedési szabállyá. Ha otthon nincs rendszeres napirend, akkor, bár az oviban alkalmazkodni fog a kicsi a napirendhez, akkor sem alakul majd ki benne egy stabil, belsővé vált életritmus. Ha otthon sosem hall felolvasott vagy fejből mondott mesét, akkor, bár az oviban esetleg fegyelmezetten végigüli a mesehallgatás idejét, számára mégsem lesz a mese az érzelmi azonosulás színtere. Egy lesz a többi zajkeltés közül.
Ha egy kisfiú otthon rendszeresen végignézi, ahogy az édesapja megveri az édesanyját vagy az aktuális barátnőjét, akkor az oviban én hiába beszélek neki arról, hogy a vitás kérdéseket meg kell beszélni, és nem szabad verekedni. Ha elég következetes vagyok, akkor talán az oviban visszafogja magát, de az ő világképében továbbra is nagyon hatékony konfliktuskezelési módként fog szerepelni a testi fenyítés.
Pedig az alaptörvényünk nagyon világosan fogalmaz, amikor azt írja, hogy „a gyermek nevelése elsősorban a család joga és kötelessége, s ebben az óvodák kiegészítő, esetenként hátránycsökkentő szerepet töltenek be”.
Miért is nem képviseljük kellőképpen, hogy kiegészítő szerepünk van? Egyre többször látom azt a hozzáállást, hogy a szülők úgy hozzák be a gyermeküket az óvodába, ahogyan egy gépet visznek a szervizbe: „Valami elromlott benne, meg kell javítani!” „Majd az óvodában megtanulja.” És mi ezt a munkát elvállaljuk! Reggel gyorsan ráhúznak valamit (becsomagolják), beteszik az autóba, gyorsan odaszállítják az oviba, ott kicsomagolják („Nincs időm megvárni, amíg lehúzod magadról azt a cipőt, mert elkések a munkahelyemről!”), majd beadják az ajtón. Délután ugyanez. Az, hogy a család felkeljen egy órával korábban azért, hogy legyen idő együtt reggelizni és beszélgetve elsétálni az oviig, az a legtöbb családban elképzelhetetlen. Komoly feladatok vannak: munkába kell menni, útközben a gyereket is le kell adni, hazafelé be kell vásárolni, a gyereket meg el kell vinni a különórára, aztán haza kell vinni, szakszerűen ellátni (lásd a mellékelt kezelési útmutatót), majd éjszakára kikapcsolni és töltőre rakni, hogy másnap is működjön tovább.
Persze lehet, hogy ezt a hozzáállást én nem is szeretném kiegészíteni. Vajon más kollégák hogy vannak ezzel? Igyekszünk felelősséget vállalni a szakmai fejlődésünkért, tanfelügyeletnek és minősítenek bennünket, de ki foglalkozik a család felelősségével? Amikor a hároméves az oviban tanul kanállal enni és pohárból inni, és tanítani kell őt a gyalogos közlekedésre, mert nekimegy a villanyoszlopnak, és megáll a járdán a tócsa előtt, mert nem tudja, hogy mit kell tennie. Persze, hiszen babakocsiban, bevásárlókocsiban vagy az autóban biztonsági gyermekülésben ülve szokott csak közlekedni. Aztán megkérdezi tőlem a tanítónő ismerősöm, hogy „mit csináltok ti az oviban, miért nem tudják a gyerekek az ollót használni?” Hát azért, mert a kanálnál tartunk. És én megkérdezhetem a szülőt, hogy ő mit csinált három évig?
A szülő munkáját, felelősségét értékeli valaki? Én pedagógusként kaphatok alkalmatlan minősítést. Hát a szülő? Mi az, ami a pedagógus feladatköre, és mi az, ami a családok feladatköre?
Mindenkinek könnyebb lenne, ha egyértelmű lenne a családok helye és felelősségi köre, és az oktató-nevelő intézmények és bennük a pedagógusok helye és felelősségi köre. A család iránti tisztelet is megkövetelné, hogy a család a megfelelő helyet kapja meg a társadalomban. Mi, pedagógusok, tehetünk ezért valamit?
Azt, hogy mindezeket leírtam, egy szakmai párbeszéd elindításának reményében tettem. Látom a környezetemben, hogy nagy az elégedetlenség, többen elmenekülnek a pedagógus pályáról. Akik maradnak, azok pedig különböző túlélési stratégiákkal próbálkoznak. Talán eljött már az ideje annak, hogy mi, akik a nevelés-oktatás különböző szintjein és területein dolgozunk, megkeressük azokat a csomópontokat, amik a közös problémáink, amikre együttesen tudunk csak hatást gyakorolni, megoldást találni. Talán meghúzhatnánk végre a szakmánk határait és kimondhatnánk, hogy mi az, amit nem vagyunk képesek vagy nem akarunk megtenni, és amihez már nem adjuk a nevünket. Magam sem tudom, hogy vajon hogyan tovább." Forrás
Hozzászólások