Amikor Szent Lúcia felment a mennybe, mindenki csodálkozott, hogy milyen fiatal. Hamarosan meghódított mindenkit kedvességével és csodálatos szemeivel, amelyekből annyi fény áradt. Még a szigorú Szent Péter is megszerette és pártfogásába vette, ahogy a nagyapák teszik az unokáikkal.
Így teltek el a napok a mennyországban, boldogságban és békében. Lúcia élvezte ezt, arra gondolván, hogy milyen messze van már tőle a szenvedés és a gonoszság, amely a földön uralkodik, ugyanakkor fájt a szíve a lentiek miatt. Szent Péter, akinek a kora ellenére éles volt a látása, észrevette ezt a szomorúságot Lúcia szép szemeiben, magához hívatta hát, hogy beszéljen vele. Lúcia azt kérte tőle, tegye lehetővé, hogy viszontláthassa akárcsak egy pillanatra is szicíliai faluját és annak szegényeit.
Szent Pétert annyira szíven találta ez a kívánság, hogy napokon-éjjeleken keresztül járt fel-alá a puha felhőkön, azon gondolkodván, hogy elégíthetné ki Lúcia kívánságát. Végülis összeszedvén bátorságát, úgy határozott, megkérdezi a Jóistentől. Alázatosan az Úr elé járult, még a szemét se merte felemelni mély tisztelete jeléül, úgy adta elő a kérést.
Utána mozdulatlanul várta, hogy mi lesz. Egyszer csak csilingelést hallott: összerezzent és felnézett. A Jóisten kezében egy apró aranykulcsot pillantott meg.
– Fogd, Péter, és add Lúciának, ez a kis ablak kulcsa, amely a világra nyílik.
Péter ugyancsak meglepődött, majd felkapta a kulcsot és mint egy gyerek, boldogan elrohant vele, hogy Lúciának odaadja.
Felragyogott Lúcia szeme, és rögtön felszálltak mindketten egy felhőre, amely a varázsos kis ablakhoz vitte őket. Odaérvén, Lúcia, remegő kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és láss csodát, mint varázsütésre, megjelent alattuk a világ. Lúcia boldog volt és egy jó ideig nem is kívánkozott a világot látni.
Egy éjszaka azonban távoli nyögés, sóhajtozás riasztotta fel álmából. Kinyitván a kis ablakot, egyszer csak elébe tárult, amit előtte nem látott még soha: látta a sok igazságtalanságot, gonoszságot, de főleg a gyerekeket, akik szenvedtek és sírtak. Keserű szívvel csukta be az ablakot és nagyon elszomorodott.
Úgy szeretett volna segíteni, főleg a gyerekek sorsa aggasztotta, hogy pont ők, ártatlanok és védtelenek, ennyi rosszat kell hogy elszenvedjenek egyes felnőttek részéről. Közben szent Pétert, aki figyelemmel kísérte Lúcia kedvváltozását, hívatta az Úr, akinek szintén nem kerülte el figyelmét a dolog.
– Péter – szólt hozzá a Jóisten, – én tudom mi aggasztja Lúciát: a sok szenvedés és nélkülözés, amelynek a gyermekek vannak kitéve.
Majd hozzátette:
– Úgy határoztam, hogy rábízom, hogy évente egy napra a földre egy kis vidámságot vigyen. Mondd neki Péter, hogy december 13-án, mártíromsága évfordulóján, leszállhat a földre, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek. És most menj, mert azt akarom, hogy visszatérjen szemébe a fény.
Péter olyan jókedvre kerekedett, hogy megölelte az Urat és gyorsan elsietett, hogy Lúciának elvigye a jóhírt. Az először nem is akart neki hinni, utána viszont nagy örömmel telt el.
Egy volt csak a gond, már csak néhány nap volt hátra december 13-ig és a mennyországban nem voltak se játékok, se édesség, vagy hasonló, amit a gyerekeknek lehetett volna vinni. Péter azonban feltalálta magát. Fogta a kulcsot és hívta Lúciát, hogy kövesse.
– Nyisd ki az ablakot és nézz csak ki oda az űrbe. Látod azt a játéklovat, kisvonatot, mackót, babát, trombitát? Tudod, mik azok? Azok felesleges és elfelejtett játékok, amelyeket az elkényeztetett és soha sem elégedett gyerekek meguntak. A játékok olyanok, mint az emberek, ha nincs társaságuk, ha senki sem játszik velük, inkább az űrt választják, abban reménykedve, hogy majd csak rájuk akad egy olyan gyerek, akinek van kedve játszani. Rajta, szedd össze őket, vidd el őket azoknak a gyerekeknek, akiknek szükségük is van rájuk.
– Jaj, nagyon köszönöm, Péter – mondta Lúcia, és hozzáfogott, hogy összeszedje a sok elhagyott játékot. December 12-én estig dolgozott, majd mind betette őket egy nagy zsákba, amit a hátára vett.
– Jaj Lúcia, nem fogod azt a nagy terhet bírni, – mondta Péter. – Van valaki, aki segíteni tudna neki?
– Iá, iá – szólt egy szamár.
– Te leszel hát az, kis csacsim, ha Lúcia is akarja! – mondta Péter.
– Jól van kis csacsim, te leszel a hűséges kísérem, – simogatta meg Lúcia a szamarat. – Majd meglátod, hogy fognak örülni a gyerekek, ha meglátnak minket!
Így történt hát, hogy azóta is minden évben december 13-án Lúcia és szamara meglátogatja a jó gyerekeket, hogy ajándékot vigyen nekik.
Ne feledd: Mesélj minden nap! Olvasnál még hasonló történeteket, meséket? Nálunk megteheted!
Simon István: Mirza
Petőfi Sándor: Arany Lacinak
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Hozzászólások