„A kedvenc éttermünkben ebédeltünk, amikor Kata, a legjobb barátnőm bejelentette, hogy babát vár – erre én ahelyett, hogy megörültem volna a hírnek, megdöbbenve realizáltam, hogy úgy éreztem, elárult, becsapott. Az agyam legprimitívebb funkciója, vagyis a túlélési ösztönöm működésbe lépett: érzelmeim átvették az irányítást, még mielőtt egy másodperc alatt összeszedhettem volna magamat. Hirtelen úgy éreztem, hogy soha semmi nem lesz közöttünk olyan, mint előtte, hogy a méhében növekvő icipici lénnyel versenyzek... Végül sikerült kinyögnöm, hogy „Gratulálok!” – de egyszerre borzasztóan egyedül éreztem magam.
Nem voltam irigy a terhességére. Ekkor a saját lányom már 12 éves volt, és néhány évvel ezelőtt, egy pár nagyon fájdalmas vetélés után elhatároztam, hogy nem akarok több gyereket. Viszont élénken élt bennem, hogy milyen, amikor a nap 24 órájában gondoskodnod kell egy piciről, hogy hajnali háromkor kelsz, de délután háromig nem jutsz el odáig, hogy letusolj – örültem, hogy életem ezen szakaszának már vége.
Nem, nem irigy voltam. Inkább azt éreztem, hogy Kata kész tények elé állított, hogy egy olyan döntést hozott meg egyedül, amely nagyban befolyásolni fogja a kapcsolatunkat. Lehet, hogy el fogom őt veszíteni? Szorongani kezdtem. Az elválástól, elhidegüléstől való félelem a racionalitással ellenkező, alapvető emberi érzés. Nyájas külsőnk mögött alig fedezhető fel, hogy mennyire rászorulunk barátaink szeretetére.
És csakugyan, attól a pillanattól kezdve közel három évig tényleg minden megváltozott. Hiába próbáltunk mindketten minél több időt tölteni a másikkal, találkozásaink erőltetettek lettek, nem találtunk közös témát a beszélgetés alkalmával. Az volt a benyomásom, hogy Kata már nem szívesen találkozik velem, nem beszélget velem szívesen, nem mesél olyan lelkesen, mint korábban.
Közvetlenül a szülés után meglátogattam a kórházban, de a kicsi és közöttem soha nem alakult ki szorosabb kapcsolat. Nyugtalanul nyöszörgött, ahogy a karomban tartottam. Később, bármikor hívtam a mamáját, mintha csak parancsszóra csinálná, kontrollálhatatlanul ordítani kezdett... Erre Kata csak annyit tudott mondani: „Visszahívlak!” – amire természetesen sosem volt aztán ideje. Egy idő után már inkább nem is kerestem: egy felnőtt esélytelen egy bébivel szemben, ha az nem akarja, hogy anyja másokkal is foglalkozzon, másokra is időt szenteljen."
A barátság próbája
Nézzünk szembe a tényekkel: Két nő közé elhárítatlan akadályt állíthat egy vadonatúj autós babaülés látványa a barátnő kocsijában. Nem számít, hogy milyen régóta ismeritek egymást, milyen mély a kapcsolatotok, mennyi mindent osztotok meg egymással: komoly próba elé állítjátok a barátságotokat, amikor egyikőtök bejelenti, hogy babát vár.
Az újdonsült kismamának feladatok és kihívások tucatjával kell szembesülnie az első időben – mintha megőrülne. És Te, a barátja bosszús vagy, hiszen ha találkoztok, olyan, mint aki hiába néz, nem lát, már a vicceiden sem nevet – fejben mással van elfoglalva. Nincs is talán az ilyen jellegű „mellőzéstől” rosszabb érzés azok számára, akik még személyesen nem tapasztalták meg az anyasággal járó változásokat. Azok a nők, akik hosszú ideje próbálnak teherbe esni kifejezetten érzékennyé válnak, amikor egy várandós barátnőjük hanyagolni kezdi őket. Az ő számukra még nehezebb elfogadni, hogy a leendő mamák többet foglalkoznak magukkal, „befelé” fókuszálnak.
„Minden barátság egy áldás: nem csoda, hogy féltve őrizzük, törékenyen ápoljuk a viszonyt szeretteinkkel. Visszatekintve, azt kívánom, hogy hamarabb tudtam volna, hogy el kell engedni Katát, amikor egyedüllétre van szüksége. A barátság fontos része a túlzott ragaszkodásról való lemondás is. Még a tartós barátságoknak is megvan a maguk rendje – nyugalmasabb időszakokkal, amelyek hónapokig, akár évekig is eltarthatnak. Szerencsésen alakultak azonban a dolgok: Kata kisbabája és az általa okozott „zavar” nem tartott túl sokáig."
A közös ok
Sok gyermektelen nő számára – bár az áldott állapottal járó új életforma lehetősége számukra is meglenne – gyökeres változásokat okozhat, ha barátnőjük családjába egy új lakó érkezik.
„A barátnőmnek nagyon rosszul esett, hogy a régi kollégiumi szobatársa – aki egyébként egy nemzetközi kereskedelmi és beszerzési cég vezető befektetője – elhatározta, hogy három hónappal tovább marad otthon a kicsivel, mint eredetileg tervezte. Mióta megszületett a barátnője lánya, semmi másról nem tud beszélni, mint a hagyományos kenguru és a felköthető kendő közötti előnyökről és hátrányokról. – meséli Zsuzsa elkerekedett szemekkel."
Klári, a sikeres grafikus nemrég igen kellemetlen szituációba keveredett a bébiszitterkedés alatt. Egy múzeum előcsarnokában vigyázott barátnője babájára, amíg az a mosdóban egy cumisüveget próbált – mellpumpa segítségével – anyatejjel megtölteni „Húsz percen keresztül próbáltam csitítani a barátnőm keservesen síró kicsijét – aki folyton ki akart mászni a babahordozóból – nem sok sikerrel. Ezalatt mindenki minket bámult.”
Nem könnyű tehát egy hullámhosszon lenni a kisbabás barátnőnkkel. Csak a legelszántabbak vállaljanak szerepet a pici körüli teendőkben. A (pót)anyasághoz megfelelő érettség és lelkiállapot szükséges. Ha ez neked nincs meg, egyszerűen ne vállald el a feladatot, bármennyire imádod is a barátnőd.
Kivonhatod magad a forgalomból, de be is vetheted magad, a barátnők jelenléte pozitívan hatással lehet mind a mamára, mind a babára. Andi egyedülállóként vállalta lányát a feminizmus korai időszakában. A kicsi az ő barátnői között nőtt fel, akik számára az egyenlőség egyet jelentett a szolidaritással. „Míg sokan önszántukból nem vállaltak gyermeket, csodálták az olyan nőket, akik társ nélkül vállaltak kisbabát – mint én is. A lányok átjöttek esténként és mialatt én vacsorát készítettem és a többi házimunkát végeztem, megtanították a kislányom hímezni, kötni, varrni. Ezek a „rögtönzött” nagynénik egyrészt olyan dolgokra tanították, amelyekre én nem is biztos, hogy képes lettem volna, másrészt egy szolidáris, nagylelkű és tehetséges női közösség létezésére.A barátság újraéledése
Hosszú távon, egy gyerek jelenléte ugyanakkor egy lehetőség is lehet, hogy újra szorosabbra fűzzük a kapcsolatunk barátnőnkkel. Katával sem váltunk el örökre. Amikor a fia három éves volt, minden visszatért a normális kerékvágásba, lelkileg és mentálisan is „észhez tért”: egy reggel (végre talán pihentetően átaludta az éjszakát), felébredt és megint a régi Kata volt. Újult energiával folytatódott a barátságunk, ismét rengeteg időt töltöttünk együtt. Ma távol élünk egymástól, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Összeköt minket a sok közös emlék. Mi is felnőttünk és sokat tanultunk az évek során az igaz barátságról.”
Hozzászólások